Magyaros hajócsipke

Decemberben olvastam a születésnapomra kapott Tutsek Anna elbeszélésgyűjteményt. Az egyik, 1900-ban íródott történet, a Homokszemek, a csetneki magyar csipke népszerűsítéséről szól. Rögtön ugrottam, kerestem, vadásztam, de rájöttem, a csetneki csipke megtanulásához kicsi vagyok én, viszont az elbeszélés egyik bekezdése, amellett, hogy mindenre határozottan érvényes, nem csak a csipkére,  segített kilábalni egy kisebb válságból: tudniillik rettenetesen untam a hajócsipkét. OK, tudok csinálni mindenféle fondorlatot, Josephine csomó meg levélke, aztán mi van, ennyi. Szóval unom és kész. Az az elbeszélés adott egy nagy lökést, hát persze, ez az, ami mássá teszi, egyedivé! Magyaros motívumok! Ültem, terveztem, prototípust csináltam, és mára befejeztem végre. A Szontagh Aranka által tervezett Virágos árvalányhaj csetneki csipke-terítő interneten talált képből indultam ki, azt alakítottam át. Persze a hajócsipke sajátosságait figyelembe véve kicsit más. Tüllre dolgoztam rá, ezen is gondolkodom, lehet, hogy ki kéne vágni a három osztott gyűrű felett is?

És itt jönne az én kétségbeesésem, hogy a mintára irtó büszke vagyok, de a kivitelezés valami rettenetesen amatőr. Jó sokat gondolkodtam is rajta, hogy megosszam-e egyáltalán, látom én, hogy borzasztóan egyenetlen lett szegény és utálom is nagyon. Meg kéne csinálni még egyszer, de most már nem 10-es fonalból (SOHA többet 10-es fonal) és nem ágyban fekve két köhögés között és valamivel több odafigyeléssel (kifogásokat keresek éppen...), de úgy döntöttem nem érdekel, felvállalom inkább. Szokás szerint semmi kapacitásom egy újabbra, ez van, én már továbbléptem rajta, szárnyalok tovább, ráadásul szerdán nyelvvizsga, aztán meg... áhhh.
És az idézet, amit érdemes elolvasni:
"A csipke-ipar, – mondta Máray úr, – még a kezdetét éli Magyarországon. Olyan könnyen hozzájutni, mint a külföldi áruhoz, amellyel elárasztják az országot, nem lehet. De azért mindjárt zúgolódni és leszidni az egész magyar ipart nem szabad. Ez épen olyan volna, mintha türelmetlenül, haragosan kifakadnának egy kis gyermek ellen, aki még csak most tanul járni, hogy miért nem tud versenyt futni a felnőttekkel? Ugy-e, hogy a kis gyermeket is türelmesen, szeliden, szeretettel gyámolítani, segíteni kell, hogy előbb tanuljon járni, erősödjék, izmosodjék meg, majd fog aztán ő is versenyezni a többiekkel, ha megért rá, ha eljött az ideje. Természetellenes fejlődést semmivel sem lehet siettetni. A csipke-ipart még csak most kezdi nálunk meghonosítani néhány lelkes magyar hölgy és magyar férfi. Azt követelni tehát, hogy minden boltban végszámra lehessen már kapni, mint a külföldi portékát, bizony még nem lehet. Oda kell mennünk a forráshoz és ott beszerezni. Ha pedig ez nincsen módunkban, úgy vagy nem veszünk egyáltalában semmiféle csipkét és inkább lemondunk róla, semhogy külföldiért adjunk pénzt, vagy pedig – készítünk magunk. Még pedig nem bécsi divatlapok után majmolt mintákat, hanem keresünk, kutatunk eredeti, régi magyar mintákat, és azokat horgoljuk, varrjuk vagy hímezzük, úgy miként szükségünk van reá. És ha így tennének a magyar leányok nemcsak a csipkével, hanem minden egyéb holmival is, ha minden ház előtt sorompót állítanának a külföldi áru elé – tíz esztendőn belül úgy felvirágozna, megerősödne a magyar ipar, hogy bátran versenyre kelhetne a külföldivel."  Tutsek Anna: Égig érő rózsafa, Homokszemek, 1900.
És a történet folytatása, már a www.csetnekicsipke.hu/ oldalról:
"A kezdetben horgolással hálózott felületek helyébe a sokkal légiesebb csipkeöltés vagy varrás lépett.
A siker nem maradt el: amerikai megrendelések adtak munkát a gyorsan fejlődő háziiparnak. Mind belföldön, mind külföldön kelendő luxuscikk lett a Csetneki Magyar Csipke.
Az első világháború megszüntette a kiépített, jól működő gazdasági kapcsolatokat. A trianoni döntés a csipke sorsát is megpecsételte.
A századelő sikerévei az újbóli erőfeszítések ellenre sem térhettek vissza."
U.i.: van igény a mintára? Mert akkor letisztázom. Előre szólok, hogy kacifántos ám!