Az én csipketerítőm

Amikor még semmit sem konyítottam a csipkeveréshez (ez nem is volt olyan régen) és a hímzésben is igencsak kezdő voltam (na ez viszont már jóóó régen volt), az ilyen terítőket mindig a csúcsok csúcsának tartottam. A selyemszitán a tipikus virágmotívum és a vékony csipkefonal együttese réveteg álmodozást keltett bennem, "óóóó, egy nap talán majd én is elérem azt a csúcsot, hogy ilyen leheletfinom szépséget készítsek!". Igazából most már azt hiszem, ennél komolyabb munkákat is csináltam már az elmúlt években (ha nem is csipkében), de mégis, ez a terítő, ez nekem egy fontos szimbólum. Meg kellett csinálni, még ha nem is volt egy nagy kihívás igazából. Ajándék magamnak:)))

19 cm, majdnem egy teljes bogyó 80-as Sajou fonalat bezabált (hááááá, az a fonal egy álom!!!! Hajócsipkében csak azt használom, de most már tudom, hogy vert csipkéhez is verhetetlen. Mivel drága, ezért csak fontos dolgokhoz veszem elő:)). Egyébként valamiért úgy tűnik nekem, hogy a hajócsipke jóval gazdaságosabb fonalügyben, mint a vert. De nem tudom:) A csipkerész elég egyszerű kezdőknek, megfelel a szintemnek, a mintát netről szedtem (ezer hála érte!!). A selyemszita pedig az én egyik legkedvencebb pesti gobelin-boltomból való, nincs honlapjuk, a Bajcsy-Zsilinszky úton van közvetlenül (35 szám?), ha az Arany János metrómegállótól elindultok a Nyugati felé a jobb oldalon, akkor meglátjátok, sárga cégtáblájuk van, izgalmas kirakatuk (ne lepődjetek meg, ha az én terítőmhöz valami nagyon hasonlót láttok...), sötét van mindig bent és gyönyörűségeket árulnak. Igazi régimódi bolt, tele csodával. Miattuk kezdtem el hímezni. Ugye érzitek a súlyát a dolognak???? Na, ennyi volt a nosztalgiázás:)

 ×××××××××××××××××××××××

Egy teljesen nem ideillő téma, de mégis, hatással van valamennyire a blogomra:)

A másik nagy álmom egy komolyabb fényképezőgép. Ja, tudom, már tényleg nagyon régóta nyavajgok miatta, de nem szánom rá magam, amíg az én kis öreg Kodakom ilyen jó képeket csinál nekem. Szeretem őt. Viszont kb fél évente hatalmába kerít a vágy, hogy most már én is belépjek a tükörreflexesek világába és megmutassam, mit tudok! Aztán két napnyi görcsölés, izgalom, tesztek olvasása rogyásig, összehasonlítások, árak nézegetése után úgy döntök, inkább megpróbálom kihozni a legjobbat az én öregemből. Az utómunkákkal már rég megbékéltem, az észszerűség határain belül azelőtt is elfogadtam. Ha mondjuk előrukkolok egy új fényképtípussal, mint pl a fekete-fehéren néhány szín (két éve kezdtem), vagy a régies képek (egy éve), esetleg a HDR (ez nyáron szállt meg és azóta imádom a rajz-kinézetű effektet), akkor az biztos jele annak, hogy előtte három napig fényképezőgépekkel keltem és feküdtem, majd lehiggadtam. Nem tökéletes egyik se, de addig is csöndben vagyok:))) Most is ez történt, úgyhogy fogadjátok szeretettel a "bokeh" témakör első próbálkozását. 

A képet ajánlom Anyinyóka figyelmébe, ez az édes picike angyal munkáját tekintve a Szomaházy-könyvgyűjteményem biztonságiőre, hobbija pedig a színes "bokeh"-buborékok alatti ábrándozás:)

Utóirat: azért ajjj az a Nikon D5100 vagy Pentax K-r!! A két befutó. Ronda, de finom. Viszont az új kategória, a kis MILC (tükör nélküli cserélhető objektíves) kamerák? Elég ránézni az Olympus PEN széria kinézetére és a tesztképeikre, még az is beleszeret, akit nem érdekel a fotózás. Vagy a Pentax Q. Mert a MILC-ek nem csak jók és kicsik, de még dizájnjuk is van. És micsoda dizájnjuk! Na, ugye, hogy van mit nyavajognom?:)