Horgolt csipkekesztyű

Mondjuk ez volt az egyik célom azzal, hogy megtanuljak horgolni. Nem mondom, hogy egy igazán hasznos darab, de nekem ez tetszik, hát mit tehetek?:)

 

Stílustanácsadás Laurától: minden lánynak szüksége van egy kis fekete macskára!

Szomaházy olvasásához tökéletesen rendkívül stílusos egy csipkekesztyű:)

Na jó, itt van néhány részletesebb fotó is:)

Ugye egyértelmű, hogy itt a horgolás feszessége (vagy mi is magyarul a "gauge"?) nagyon számít, hát sikerült ennek az iskolapéldáját előállítanom! A bal kesztyűt augusztus végén csináltam, otthon lógatva a lábam, teljes nyugalomban a tévé előtt. Pikk-pakk megvolt, most megnéztem, mikor kezdtem, kb egy hét alatt, kényelmesen, ráérősen, szép egyenletes lett. A jobb kéz másfél hónap alatt készült el és szörnyen változó a tenyér hálója! Minden lelkiállapotomat tökéletesen tükrözi, vizsga előtt készült részek feszesek, vizsga utániak olyan lazák, hogy már szétcsúszik. Szerencsére a blokkolás a pamutot összeugrasztotta, végül nem is látszik igazán, csak ha felhívom valakinek rá a figyelmét külön. Szóval ez egy jó kis lecke volt:) Hogy milyen vizsgák, azt ne kérdezzétek, most nincs kedvem elmagyarázni, majd talán egy következő blogbejegyzés alkalmával kitérek életem legújabb zseniális fordulataira - vagy visszafordulataira inkább. Na mindegy, leírom, ha már szóba került. Úgyse nagyon magyaráztam el soha itt, mit miért és hol és merre, a régi blogomban sokkal többet írtam az életemről, de túl sok félretértésre ad okot, azoknak, akik csak egy-egy részletet olvasnak el, nem tudják az előzményeket. És minek kezdjek el bárkinek is magyarázkodni? Szóval most az egyszer, dióhéjban leírom, mi van, akik már régóta olvasnak, vagy privátban kérdezték, azok meg úgyis képben vannak kb. Tehát. Számítógép-hálózatok konfigurálása, technikai támogatása volt a munkám, azzal kerültem Amszterdamba. Ennek az orrára én 4 évvel ezelőtt rácsaptam az ajtót, megvoltak rá az okaim, elszaladtam minél messzebbre tőlük, el én bizony, Dél-Franciaországig meg sem álltam, hogy ott lehetőleg Bor, mámor, Provence meg Napsütötte Toszkána meg Eat, pray, love - stílusban új életet kezdjek. Csak hát én nem írtam világsikert arató könyvet az életemről, hogy ettől megfelelő méretű legyen a bankszámlám, amiből fenn tudom tartani azt a laza mediterrán életet ugye, pénz nélkül nem lehet sajnos. Kézenfekvő volt, hogy délen, ahol mindenki a turizmusból él, ha már beszélek négy nyelvet, elmegyek recepciósnak. A szállodát szerettem, végülis kihúzott abból a lelki mocsárból, amibe Amszterdamban kerültem, tengerre néző íróasztal, igen sajátos főnök, aki ha ki is használt erősen, nem is fizetett ki mindig rendesen, de mégis nyugis munka volt és szép környezet, nem az ocsmány szürke irodaépületek és nem az akkora multicég, ahol a jobb kéz már nem tudja, mit csinál a bal, ráadásul IT-ban dolgozó nőként háromszor többet kell bizonyítanod. Magánkézben lévő szálloda volt, ahol mindent én csináltam, mert rajtam kívül csak a tulaj volt (persze a takarítónők meg az éjjeliőr, de most az adminisztrációról beszélek). Panaszkodtam arra, hogy sokat kell dolgoznom, nincs szabadidőm, de nem panaszkodtam arra, hogy unalmas vagy hogy nem elégít ki agyilag, hiszen egy szállodában sok különböző feladat adódik! De sajnos nem ez a jellemző felállás a mai szállodaláncok világában, akik mindent megtesznek, hogy a kis szállodákat ellehetetlenítsék, olcsó futószalag mind, ahol a recepciós csak a "jónapot, itt a kulcs, viszlát, köszönöm"-feladatot teljesíti, ahol központosítva van minden, a számlázás, a foglalások, a szobabeosztások is valamilyen szinten, ezért ha bármi gond van, nem is tehetsz róla, nincs semmibe beleszólásod, de mégis te állsz a vendég előtt és nyeled a haragját. Agymunkát nem kell végezned, ami ha másoknak kedvező is, nekem hiányosság. És persze se hétvége, se ünnepnap, két vagy három műszak, amit csak akkor lehet nem összeszorított fogakkal, "kell a pénz"-felfogás nélkül csinálni, ha az ember tényleg a magáénak érzi a munkát, mert átlátod, mert részese vagy. Miután Lyonba költöztünk a zuram munkája miatt, mi mást kerestem volna, ebben volt tapasztalatom csak Franciaországban, ahol még az elavult, minden hatékonyságot nélkülöző felfogás uralkodik a munkakeresésnél, hogy nem a képességeket figyelik, hanem hogy van-e papírod vagy van-e tapasztalatod. Persze pénz beszél, kutya ugat, el kellett fogadnom, hogy gyakorlatilag nulla az esélye, hogy találok egy másik független szállodát, ahol ráadásul pont keresnek valakit, hiszen ilyen helyeken általába kihalásos alapon működnek még a dolgok. Ennek fényében képzelhetitek, mekkora lelkesedéssel kerestem recepciós munkát, de szerencsémre Lyon annak ellenére, hogy véleményem szerint milliószor klasszabb város, mint Párizs, mégis elenyésző a turizmusa, szóval nincs nagy kereslet recepciósokra. És ekkor a munkaügynél megkérdeztem, hogy most akkor mi van. Szerencsém volt azt hiszem, hogy jófej ügyintézőhöz kerültem. Elküldött ide, mentem oda, ilyen beszélgetés, olyan interjú, amolyan munkapszichomókus, három tonna kitöltött papír, és mindez eredménye egy két hónapos nagyon intenzív kurzus lett, aminek segítségével visszajutok nagyjából arra a szintre, amin én voltam 4 évvel ezelőtt a  számítógépes hálózataimmal, plusz mindezt franciául is, plusz kapok helyi papírt. Jövő héten végzek. Hát így terel most vissza a sors egy olyan ösvényre, amiről én le akartam térni. Aztán hogy lesz-e munkám, az már megint más kérdés. Mert Lyon nem is a multik városa, Párizsba meg nem akarunk költözni semmiképpen. Úgyhogy remélem, hogy a sors tudja, mit csinál és meglesz ennek az eredménye. Ennyi dióhéjban. Trallalala. És most vissza a kézimunkákhoz!:)

Minta valahonnan a netről, már nem emlékszem sajnos, régen kinyomtattam és nem mentettem el. Anchor 40-es fonal, kicsit több, mint egy gombóc és 1,5-ös horgolótű. Meg ici-pici japán gyöngy a szélén. Mert a csillogás... hát a csillogás az kell!