Apróságok

Kezdjük az apróságokkal.

Igazából csak kettőt volt szándékomban készíteni, mert biztos voltam benne, hogy nem fog beleférni az időmbe egy harmadik is, de végül kikunyeráltak egy harmadikat majdnem az utolsó pillanatban. Az ilyen hímzést csak csöndben, nyugalomban és tökéletes nappali fényben, az ablak alatt tudom csinálni. Amikor 400 öltés van egy négyzetcentiméteren, talán érthető, hogy igényeket támasztok. Ám a kedvenc nagynénimnek muszáj volt összecsapni egyet, úgyhogy így lett három. Egyesével is vannak ám képek, de nem árt, ha megtanulom a mostani esetből, hogy azért jobb, ha előbb megnézem, hogy sikerültek a képek, mielőtt elajándékozom a dolgokat...
Szerintem ez az eddigi legszebb minim. Mindig más mintát rajzolgatok hozzájuk, az alapból indulok ki és sok régi, festett mintából, amik megihletnek, aztán nekiállok rajzolni a programban. A végeredmény meg mindig kicsit meglepetés, annak ellenére, hogy nagyjából tudom, milyen lesz. Most olyan meglepetés lett, hogy alig tudtam megválni tőle, és nem azért, mert haragszom magamra, hogy ilyen csúnya lett az illesztés (annyira nem látszik szabad szemmel egyébként, de mégis, borzasztóan zavar!)

Itt a csavart zsinór 6 szálból készült, hogy vastagabb legyen, irtó jól néz ki, de mivel nem volt nálam a jól bevált textílragasztóm, a Technokollal nem sikerült olyan tökéletes munkát végeznem az illesztésnél. Ajjjjjjjajjjaj!

Ezzel egy kis baleset történt, most az egyszer a csavart zsinór nem csak a dísz kedvéért került oda, jaj, de utálom magam ezért!

A három együtt, csak mert a kép is sikerült és még szépek is (egy kis öndícséret a részemről, de mit tehetek, imádom őket:))

Erről a kis munkáról nem meséltem. Igazából nincs is mit, még tavaly nyáron megcsináltam, 80-as (mi más???) Sajou fonalból, betettem a füzetembe és ennyi, 5 centis kis semmiség. Nem volt funkciója, csak annyi, hogy kipróbáljam a mintát (ami egyébként Martha Ess tervezése). Most a nagynénim meglátta, és lecsapott rá, én meg boldogan odaadtam, tudom, hogy jó kezekbe került.

Ó, igen, a nagynénim, aki Moszkvában lakik és varrónő. Nem olyan hétköznapi hobbivarrónő, annál sokkal profibb. És most olyan tökéletes ruhát kaptam tőle, hogy csak na, pedig csak skype-on diktáltam le a méreteimet és hogy mit is szeretnék (legyen kicsit 50-es évek, hát mi más?), úgyhogy hordom, amíg le nem foszlik rólam (vagy le nem fogyok végre vagy 10 kilót... jó, tudom, nem kell. De kell.). És most, ha már itt volt, összedobott nekem egy tö-ké-le-tes szoknyát. Bolti csipkével az alján, hogy megkíméljen a fejfájástól, hogy most rögtön le kell vernem 5 és fél méter csipkét:D Be nem áll a szánk, ha sikerül nagyon-nagyon ritkán találkoznunk, kitárgyaljuk az orosz stílust, a franciát, a csipkéket és hímzéseket és anyagokat és szabásokat és fonalakat és cérnákat... mindent, na. És meglestem, hogyan varr nekem szoknyát, úgyhogy az unokahúgomnak már én varrtam az övét. Pörgőset, farkasfoggal az alján. Nem egy bonyolult darab, azelőtt is meg tudtam volna csinálni, de nem nézett volna ki ennyire profin, most azért sikerült pár apró titkot, fogást ellesni, eltanulni. Csak nevetett nagyon, hogy mennyire mániákusa vagyok, hogy minden tizedmilliméterre passzoljon, mert ha nem, akkor kiborulok, látszik, hogy én a miniatűrökön edződtem, megérti már, miért nem szeretek varrni. Viszont kaptam tőle egy darab olyan gyönyörűséges selyem batisztot, hogy bárki, aki boutis-t készít, megnyalná mind a 20 ujját a láttán, jó ég, mire használjam fel??? Mire-mire-mire??
Egy másik találkozás is összejött, mégpedig Máté Juliannával! Tudjátok, a lány, aki csetneki csipkét csinál és írja a mintákat. Keressetek rá a nevére, megértitek, miért vagyok olyan boldog, hogy találkoztunk személyesen is:)) És persze most tele vagyok ötletekkel, mi mindent akarok még csinálni. Borzalmas, egy dolgot befejezel, közben annyi hatás ér, hogy 10 másik kerül a listára. Nyafffffffffffffff.